„- Apa, úgy döntöttem, hogy karrieremet a szervezett bűnözés területén fogom felépíteni.

- Értem. És döntöttél már, hogy állami- vagy magánszektor?”

A magyarországi kormányzati és önkormányzati szférában a rendszerváltás óta (és minden bizonnyal előtte is) - mint a világ országainak többségében - jelen volt és van a korrupció. Mindenhol, ahol nagy pénzek mozognak, vannak alapvetően jó szándékú, de megtévedt emberek és vannak kalandorok, akiket kifejezetten a könnyű pénzszerzés lehetősége vonz az adott helyre. Most nem is a motivációkról, inkább a módszerekről szeretnék írni, az elmúlt 10 évre fókuszálva.

A szocialista-szabaddemokrata éra a politikusbűnözés kezdetleges, primitív eszközöket használó korszaka volt. Legfőbb jellemzője a külső közreműködőktől való függés. Minden, ami állami vagy önkormányzati tulajdon volt, azt piaci ár alatt értékesítették külső szereplőknek (és ezért az árengedmény egy részét készpénzjuttatásként várták el magánszemélyként), míg bármi, ami kormányzati vagy önkormányzati beszerzés volt, az a piaci ár felett történt, a különbség egy része pedig ismét készpénzben került visszajuttatásra a megfelelő magánszemélyeknek. Így volt ez az EU-s támogatások, állami fejlesztési pénzek odaítélésénél is: bárki kaphatott, aki eleget adott vissza a döntéshozóknak. Ezek a magánszemélyek (döntéshozók) azután illegális jövedelmük egy részét befizették a pártpénztárba, a többit megtartották. Mindenki emlékszik a túlzott áron megépített autópályákra („Strabag Demokraták Szövetsége”), az ár alatt értékesített VII. kerületi ingatlanokra, a kakaóbiztos számítógépekre, stb.

Ez a megoldás erősen emlékeztetett a feudális adóbérleti rendszerre, amikor a helyi kiskirály évente meghatározott összeget tartozott megfizetni a királynak, cserébe annyit és olyan módszerekkel szedhetett be az alattvalóktól, amennyit és ahogyan tudott. A központi kontroll hiánya miatt a rendszer kaotikus volt, a „hatáskörök” hiánya miatt pedig több kiskirály is tartotta a markát egyazon ügylet után. Sőt ha valaki úgy érezte, hogy más behatol a „piacára”, akkor megpróbálta megakadályozni az ügylet létrejöttét. Ezért ez a szisztéma a korrupció igénybevevőjének (a „fizető ügyfélnek”) is bizonytalan kimenetű, néha veszélyes volt. A rendszer működtetése ráadásul nagyon pazarló is, hiszen az árkülönbözet jelentős része a korrumpáló félnél maradt, másik jelentős hányada pedig a készpénzt elfogadó „hűbéresnél”. A szereplők önállósodásával, „elszemtelenedésével” végül a pártkasszába az államháztartást megrövidítő összegnek alig pár százaléka jutott el.

A magas készpénzforgalomnak további hátrányai is voltak: egyrészt átadáskor könnyen tettenérhető vele az ember, másrészt gazdasági társaságokból készpénzt nem könnyű csak úgy kivenni, alapesetben mondjuk fiktív költségszámlák kellenek hozzá. Ezért (is) működött a szocialista éra alatt annyi „számlagyár”.

A 2010-től hatalomra kerülő Orbán kormány közpénz-vadászata gyökeresen más stratégián alapul. Először is sokkal korlátozottabb mértékben vesz igénybe külső (harmadik) szereplőket, korrumpáló feleket. Ezen harmadik felek szerepét átvette a „klientúra”: az első Orbán-kormány alatt (1998-2002 között) jellemzően Simicska Lajos, illetve a CBA tulajdonosi körhöz köthetően létrejött „nemzeti”, - valójában Fidesz-elkötelezettségű - vállalkozáscsoport.

Az államháztartásnak okozott kár összege így 100%-ban megjelent az új típusú, „nemzeti” oligarcháknál, akik azután mindig a szükséges összeggel (és eszközzel) támogatták a pártközpontot. (ez térben és időben is elszakadhatott az alapügylettől: „egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán elvtárs”). Az EU-s támogatások, fejlesztési pénzek kiosztása sem „visszaosztás”, hanem párthűség alapján történt. A klasszikus nokiás vagy viszkis-dobozos (esetleg hátizsákos) készpénzmozgás tehát lényegében megszűnt.

A második nagy újítás az elsőből fakadt: a döntések központosításával megszűntették azt a hivatali-oligarcha réteget, akik az előző kormány idején a pénzbeszedést és (kisebb hányadában) pártközpontba juttatást végezték. A közigazgatás hierarchikusabb lett, helyi szinten csak egészen apró összegek felett lehet dönteni, a nagyobb ügyletekre egyértelmű „szabályokkal” lettek a végrehajtók kijelölve. Az ügyletek jellegtől és összegtől függően adott (központi) szinteken dőlnek el, a „parancs” utána katonai szervezethez hasonlóan jut el a végrehajtókhoz. A döntésben résztvevő apparátusbeli emberek kifizetése nem szabadrablásos rendszerben (mint az előző kormánynál), hanem a pártközpontból, a hűség fejében juttatott pénz, pozíció vagy a kliensek közé történő fellépés lehetőségével történt. Jónéhány esetben a tapasztalathoz és végzettséghez képest irreális fizetés már eleve tartalmazta a feltétlen engedelmesség elvárását, így a „helyes viselkedés” nem járt további jutalmazással, csak a kiemelt pozíció megtartásával (úgynevezett kontraszelektált vezetői kinevezés). Ezek a megoldások sokkal kontrollálhatóbbá és lojálisabbá tették a közreműködő-végrehajtó réteget.

A klasszikus korrupció csak olyan iparágakban tudott megmaradni, ahol nem volt jelen Fideszhez közeli érdekcsoport (pl. informatikai rendszerfejlesztések, vasúti és metró kocsik, trolibuszok, erőművi berendezések beszerzése, stb.) Azonban már ezekre a területekre is kialakult a „törvényes” megoldás: konzorciális indulás a neve. Vajon miért indulnak milliárdos tendereken nagynevű, tapasztalt multicégek noname, még az adott szakmán belül is ismeretlen magyar vállalkozásokkal konzorciumban? Mert a számukra valós teljesítmény nélkül juttatott 10-20% a kulcs a munka elnyeréséhez.

Könnyen azt hihetnénk, hogy a tranzakciós költségek csökkenésével csökkent a közpénzelvonás mértéke. Sajnos nem így van, a fiúk nem azért racionalizálták a folyamatot, hogy azonos bevételhez kevesebbet kellejen lopni, hanem azért, hogy több legyen a bevételük. Míg a szocik központilag mindig csak annyit loptak, amennyi a kampányhoz szükséges volt nekik (ezért nem is sikerült több vesztes ciklusra elegendő tartalékot felhalmozniuk, lásd anyagi nehézségek miatti kényszerű székházeladás), és inkább az ellenőrizetlen pénzbeszedők túlkapásai voltak feltűnőek (pl. 100 milliós Rolls Royceszal járó kerületi önkormányzati képviselő), addig a Fidesz valódi feneketlen kútként viselkedik és mindent visz.

(folyt. köv.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.